2021 júniusában volt 50 éve, hogy Richard Nixon a „kábítószerrel való visszaélést” az Egyesült Államok „első számú közellenségévé” minősítette. Egy zord évforduló ez, ami nemcsak az Egyesült Államokban, hanem az egész világon visszhangzik. A globális kábítószerellenes háború egy mérhetetlen emberi jogi katasztrófa, amelyet részletesen dokumentáltak. Mivel az amerikai belföldi drogpolitikai reformok fellendülőben, itt az ideje, hogy az Egyesült Államok összehangolt erőfeszítéseket tegyen a kudarcot vallott, káros és katasztrofális globális kábítószerellenes háború deeszkalálása érdekében.

Van ok a reményre. Egy évszázadnyi kábítószer üldözést – és az erőfeszítésekre elpazarolt dollár milliárdokat – követően, amit önjelölt vezetőként folytatott az Egyesült Államok, az USA képviselői határozottan más hangnemre váltottak a globális helyzetet illetően az ENSZ Kábítószerügyi Bizottságának (CND) ülésén. Regina LaBelle, a Nemzeti Kábítószer Ellenőrzés (National Drug Control Policy) megbízott igazgatója áprilisban az Egyesült Államok egy nemzeti nyilatkozatát nyújtotta be, megjegyezve, hogy „a tegnapi módszerekkel nem tudunk szembenézni a mai kihívásokkal; modernizálnunk kell, és meg kell győződnünk arról, hogy megközelítéseink összhangban vannak-e a jelenlegi trendekkel.” A továbbiakban kiemelte a Biden-Harris-kormány nyilatkozatát az első év kábítószertörvénykezés prioritásait illetően, és hangsúlyozta, hogy az adminisztráció a “faji egyenlőség biztosítására és az ártalomcsökkentési erőfeszítések előmozdítására” összpontosít.

A Biden-Harris Közigazgatás komoly változtatásokat kíván elérni az otthoni drogháború terén – különösen egy soha nem látott túladagolási válság közepette, amelynek során csak 2019-ben több mint 70 000 amerikai halt meg kábítószertúladagolás következtében. Elkötelezettségük az ártalomcsökkentés és a tényeken alapuló kábítószerkezelés támogatása, valamint a faji egyenlőség biztosítása, ami kulcsfontosságú és már régóta esedékes. Hatalmas és következetes erőfeszítésekre lesz szükség ahhoz, hogy visszafordítsuk az évtizedes károkat, különösen, amit a színes közösségek szenvedtek el. Ugyanakkor, ha az Egyesült Államok külpolitikájáról van szó, ezeknek a progresszív megközelítéseknek többet kell elérniük, mint csupán kellemes retorikává válniuk.

A kábítószerellenes globális háború eszkalálódásának fél évszázada

Nixon a drákói, elnyomó és katonai drogkontroll kiterjesztését és beágyazását testesítette meg globális szinten. 1973-ban hozta létre a Kábítószerellenőrzési Igazgatóságot annak érdekében, hogy egyesítse az összes bűnüldöző szervet a „kábítószerfenyegetés elleni teljes körű, globális háború érdekében”. Ennek során Nixon egyszerűen újrahasznosított egy nagyon sikeres, kipróbált és bevált stratégiát. Annak a narratívának terjesztésébe kezdet, miszerint a kábítószer gonosz és aljas, hogy végeredményben démonizálhasson és büntethessen bizonyos csoportokat – mint például faji és etnikai kisebbségek -, tovább, hogy legitimálhasson megkérdőjelezhető törvénykezéseket, ideértve a tengerentúli invazív katonai akciókat is.

Ez a recept jóval Nixon előtt íródott. A gyarmatosító hatalmak a meghódított földeken élő őslakosok ellenőrzésére és szankcionálására, és az ősi szokásaik elutasítására használták, illetve hogy csak akkor kelljen az ilyen szokásokat tolerálniuk, ha profitálhatnak belőlük. Viszont az Egyesült Államok olyan hatékonyan terjesztette és alkalmazta ezt a stratégiát, hogy öröksége a mai napig fennmaradt, olyan területeken megnyilvánulva, mint az aránytalan rendfenntartás és tömeges bebörtönzés, a politikai nézeteltéréseket megsemmisítő populista erősemberes retorika, valamint a felduzzasztott rendfenntartás, börtönök és katonai költségvetések, amik az egészségre és az ártalomcsökkentésre irányuló beruházások terhére gyarapodtak.

Az otthoni és azon kívüli diszkriminatív drogpolitika orvoslása megköveteli az 1961-es kábítószerekről szóló egységes egyezményben – a nemzetközi kábítószerellenőrzési rezsim alapszerződésében – rögzített, mélyen rasszista érzelmek elismerését. Az Egyesült Államok által jelentősen befolyásolt Egyezmény élesen szemlélteti ezt a rasszista hangnemet azáltal, hogy lényegében a kokalevél, az ópium és a kannabisz ősi és hagyományos használatát kihalásra ítélte azáltal, hogy az aláírókat felhatalmazta az ilyen gyakorlatok eltiprására. Ez az alapvető feszültség az őslakosok jogai és az 1961-es egyezmény között a mai napig nem kapott figyelmet.

Ami az ártalomcsökkentést illeti, az Egyesült Államok egymást követő kormányai nemcsak saját állampolgáraikat tették tönkre, hanem agresszíven exportálták az ártalomcsökkentés ellenes programjukat. Ez az ENSZ-nél létrehozott törvénykezés megfogalmazásán, és a szövetségi alapok tű- és fecskendő programokra történő felhasználásának betiltásán keresztül valósult meg, ami utóbbi korlátozta a globális HIV-válaszreakció Egyesült Államok általi finanszírozását. Ez a mély történelmi dacolás az ártalomcsökkentéssel az oka a LaBelle közbelépésének az idei ülés során, ami mélyen más megközelítést vetít előre az Egyesült Államok felől.

Felelősséggel a reformok fellendítése iránt

A kábítószer irányelvek reformjának lendülete az Egyesült Államokon belül tovább nő. Az Egyesült Államokban legalább minden harmadik ember egy olyan államban él, ahol a kannabisz szabadidős használata törvényes. Számos törvényjavaslat érkezett a kongresszushoz a kannabisz legalizálásáról és az összes kábítószer dekriminalizálásáról szövetségi szinten. A legújabb és nagyon örvendetes jelenség a társadalmi igazságosság biztosítására, a faji méltányosságra, a vállalatok politikára történő ráhatás válaszaként adott ellenállásra és a kábítószerháború által károsult közösségek jóvátételére történő összpontosítás. Ezenkívül az ártalomcsökkentés az új közigazgatás legfontosabb kábítószertörvénykezésügyi prioritásai között szerepel, egy új 30 millió dolláros alappal, amit a szolgáltatások bővítésére szánnak.

Az Egyesült Államokban fúj a változás szele. Ám az Egyesült Államok számára travesztia lenne a progresszív reformok előmozdítása belföldön, miközben másutt elnyomó és embertelen intézkedéseket vezettek be.

Mint a kábítószer elleni háború hajtó motorja az Egyesült Államok erkölcsi és politikai felelősséggel tartozik, hogy proaktív módon támogasson egy olyan drogkülpolitikát, amelynek alapja az egészség és a társadalmi igazságosság, mindenekelőtt az emberi jogok.

Ez azt jelentené, hogy el kell mozdulni az olyan gyakorlatok nemzetközi finanszírozásának és politikai fedezetének biztosításától, mint az aránytalan kábítószertörvények szigorú végrehajtása, a kábítószerellenőrzés militarizálása, a légi szórás és az ültetvények erőszakos felszámolása, a diszkriminatív rendészeti gyakorlatok, a kényszerített kezelési programok, a drogbíróságok és a tömeges bebörtönzés.

De ez azt is jelenti, hogy elő kell mozdítani a pozitív reformokat, megvitatni az olyan közösségek jóvátételét, amelyek nemzetközi szinten szenvedtek az elnyomó kábítószerüldözés miatt, teljes mértékben elismerni az őslakos közösségek ősi jogait világszerte, és támogatni és finanszírozni az életmentő ártalomcsökkentő szolgáltatásokat otthon és külföldön egyaránt. Ez nem irreális fantázia, hanem valós és konkrét irányelvek, amelyeket egyes amerikai államokban már elfogadtak, gyakran a nép elsöprő támogatásával.

2021. június 26-án több ezer aktivista szerte a világon mozgósult a A Don’t Punish kezdeményezés Global Day of Action kampánya támogatásáért és elutasította az ENSZ kábítószer-ellenes világnapjának hagyományosan önelégült üzenetét. Egyetlen világos, határozott és sürgető üzenetben egyesültek: ideje befejezni a drogok elleni háborút. Ötven évvel azután, hogy Nixon adminisztrációja az ENSZ drogszerződéseivel megerősítette a vaskezű nemzetközi tilalmat, pusztító következményeket vállalva, de a jelenlegi amerikai elnöki adminisztrációnak lehetősége nyílik a történelem hibáinak kijavítására, és valódi párbeszédbe kezdhet a globális tilalmi rendszer felszámolásáról.

Cikk és a kép forrása: https://www.opensocietyfoundations.org/voices/how-the-united-states-fueled-a-global-drug-war-and-why-it-must-end